Ökológiai összeomlás és technológiai civilizáció.
Szemléletmódunk változása, amellyel az idők során emberként művészet és természet kapcsolatát láttuk, az egyik legmeghatározóbb folyamat a művészet (ha nem is a természet) történetében. Mai világképünkben a kettőt képesek vagyunk egymáshoz közel helyezni: ha megvizsgáljuk a szó etimológiáját, a természetnek teremnie kell, és világos, hogy a mindenkori művészet is elsősorban dolgokat terem – a legfontosabb különbség, hogy a művészeti folyamatok mögött minden esetben emberi szándék van, a természet munkája viszont, legalábbis a ma uralkodó felfogás szerint, szándék és cél nélkül zajlik.
Sokáig, mintegy százötven évvel ezelőttig azonban művészet és természet egyfajta szembenállása, antagonisztikus viszonya határozta meg az emberek művészetszemléletét és -alkotását. Legszemléletesebb itt is az etimológiához folyamodnunk: a művészet műveket terem, mű pedig az, ami nem természetes. Itt az imitáció a klasszikus művészetelméleti terminus: a művészetet alkotó személy a természet (ekkoriban még nagyon is mögöttes szándék és cél által vezéreltnek gondolt) munkáját igyekszik imitálni, utánozni – azonban mivel a mögöttes szándék birtokosa, továbbá a mögöttes cél meghatározója egyaránt Isten, az utánzás nyilvánvalóan nem lehet tökéletes.
Van azonban egy másik terület is, amelyen a modern természet- és művészetfelfogás közelebb került egymáshoz, ez pedig az elmúlt fél évszázadban vált érzékelhetővé. Az úgynevezett ökológiai művészetről van szó. Ennek első, szemléletformálóvá vált példái (mint Joseph Beuys-nak az 1982-es kasseli documentán bemutatott projektje, a 7000 tölgyfa) idején a köztudatban egyáltalán nem volt jelen az emberi tevékenységnek a globális környezetre gyakorolt alapvető hatása, de legalábbis a téma bizonyos kutatók szűk körén kívül még senkit nem érdekelt. Az ökológiai tematika ma az egyik legerősebb kohéziós erő a nemzetközi művészetben.
Arról, hogy egy ökológiai katasztrófa küszöbén (de inkább előszobájában) vagyunk, ma már nagyjából mindenki hallott. Amit sokkal kevesebben tudnak: ez az ökológiai összeomlás nem természeti katasztrófa lesz. A természet bármilyen katasztrofális behatás után regenerálja önmagát, mégpedig (ahogyan mondjuk Csernobil példája mutatja) emberi léptékkel mérve is figyelemre méltó gyorsasággal. Ha egy atomháború nyomán a teljes emberiség ki is pusztulna, a természet ekkor sem szenvedne végzetes csapást – az biztos, hogy a helyreállás után nagyon más képet mutatna, a természetben azonban mindig minden ’jól’ van, tehát ez az ’újjászületett’ természeti rendszer is ’jó’ lenne.
Az ökológiai katasztrófa nem a természetben következik be, hanem a természet és az ember viszonyában. A problémánk az, hogy ha ez a viszony felborul, akkor a kettő közül szükségképpen az ember húzza a rövidebbet. Azt is látnunk kell, hogy habár az ökológiai összeomlás (miképp a sokat emlegetett felmelegedés is) globális skálán mérhető, mégsem írható le helyesen globális jelenségként, csakis lokális jelenségek, folyamatok összességeként. Ebben a rövid jegyzetben ezért a magyarországi helyzetre korlátozom vizsgálódásomat – amely egyébként globális skálán az átlagnál is kedvezőtlenebb képet mutat.
Gyakran halljuk, hogy hazánk a vizek országa – ezen általában azt értjük, hogy van egy gyógyfürdőnk Hévízen meg Hajdúszoboszlón. 2024 szeptemberében viszont e tartalmát vesztett kifejezés különös aktualitást kapott, amikor ’példátlan’ (valójában még néhány évtizeddel korábban is rendszeresen bekövetkező) árvíz sújtotta az ország nyugati felét. Ez a természeti csapás egy olyan nyarat követett, amelyen csaknem három hónapig lényegében egyáltalán nem esett az eső Magyarországon – szeptember elejére az ország területének felén a lehető legsúlyosabb fokozatú, négyötödén nagyfokú aszály tombolt, amit nyilván erősített a valóban példátlan (és példátlanul tartós) hőség is. Az országos aszályról alig néhány cikk született, ezek is főképp szakportálokon; a ’nagyközönség’ ingerküszöbét meg sem közelítette, legfeljebb a perzselő hőség (és az ezzel járó villanyszámla) miatt panaszkodtak sokan. Majd néhány nap alatt leesett a hiányzó csapadék, és a vezető hírportálok percről percre közvetítésekben számoltak be az árvízhelyzetről, virtuális vízmércén követhettük, épp 809 vagy 812 centiméteren áll a Duna vízszintje Budapesten, a közbeszédet minden másnál inkább tematizálva. Tehát a három napos áradás sokszorosan megkapta azt a figyelmet, amit a három hónapos aszálynak nem sikerült felkeltenie.
Nyilvánvaló, hogy az árvíz sokkal látványosabb jelenség, amennyiben látványon kizárólag a dolgok felszínét értjük. Mindenesetre jobban követi az akciófilmes dinamikát, sokkal könnyebben kínálja magát drámai cikkek, beszámolók, szalagcímek, illusztrációk számára. Nyilvánvaló az is, hogy az egész Közép-Európát sújtó vészhelyzet halálos áldozatokat követelt és tízezreknek okozott jelentős anyagi kárt – habár a permanens aszály tájátalakító hatása milliók életét teszi majd érzékelhetően nehezebbé. Ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy fölösleges méricskélni a különböző természeti csapások hatása közti különbségeket, hiszen ezek a csapások egyazon globális tendencia megnyilvánulásai. Amit mondani szeretnék: habár mindenki tudja, hogy a katasztrófa felé sodródunk, a többségünk mégsem érti meg.
Nézzünk egy egyszerű példát. Lehet bármekkora árvíz Magyarországon, a tény az, hogy minden évben több víz távozik az országból, mint amennyi a területünkre érkezik. Ez azért különös, mert mégis csak a Kárpát-medencében élünk, amit három oldalról magas hegységek vesznek körül. Azonban a 19. században kezdődött nagy folyószabályozási és csatornaépítési munkálatok révén sikerült elérnünk, hogy még ha egy tartós vagy intenzív csapadékhullám révén nagy mennyiségű folyóvíz érkezik is hozzánk, e vízhozam ugyanazon folyókon keresztül nagyon gyorsan távozzék is tőlünk. Az ország területén leesett csapadék gyors elvezetéséről pedig kiterjedt csatornarendszerünk gondoskodik. E két tényező együttesen biztosítja, hogy a víz nagyon alacsony mértékben képes hasznosulni Magyarországon.
A folyószabályozások motivációit történelemkönyveinkből jól ismerjük. Kétszáz évvel ezelőtt a mai Magyarország síkvidéki területeinek nagy része időszakos vagy állandó vízborítás alatt állt, a hatalmas árterületeken mocsarak, lápok és kiterjedt erdőségek voltak. Ezek a környezeti feltételek azonban gazdasági szempontból igencsak előnytelennek számítottak, hiszen az ilyen területeken legfeljebb halászni vagy vadászni lehetett, intenzív mezőgazdasági művelésre alkalmatlanok voltak. Noha akkoriban még nem ismerték a GDP fogalmát, azt hozzánk hasonlóan tudták, hogy a gazdasági növekedés érdekében bármit fel lehet és fel is érdemes áldozni, így amint a technikai feltételek adottá váltak, megkezdődött az erdők kiirtása, a folyók eltérítése és gátak közé szorítása, a vizenyős területek lecsapolása.
Ennek köszönhetően óriási, korábban művelés alatt nem álló területek váltak alkalmassá szántók és legelők telepítésére. Mivel a földek a korábbi áradások, a folyók hordaléka, a nagyfokú vízellátottság miatt nagyon termékenyek voltak, az emberek most jó minőségű és bőséges termést arathattak, ami kézzelfogható gazdasági haszonnal járt. Ha azonban ma megnézünk egy műholdképet, láthatjuk, hogy napjainkra az Alföld csaknem egésze szántóföld-mozaikká vált, amelyek közt a kiegyenesített folyók, patakok (és persze a vízelvezető csatornák) keskeny vonalként húzódnak meg. Ezek a földek azonban ma már nem is nevezhetők ténylegesen ’földnek’, hiszen két dologból állnak: műtrágyából és porból. E kettőt fújják szerte a tavaszi-nyári porviharok, amelyek komoly fennakadást okoznak autópályáinkon.
További problémát okoz, hogy szántóink nagy részére napraforgót és kukoricát ültettünk; két rendkívül vízigényes növényt, miközben az öntözés a közhiedelemmel ellentétben még ma is csak kevés helyen megoldott. Ezért egy olyan aszályos évben, mint amilyen a 2025-ös, a 2024-es vagy 2022-es volt (és amilyen a közeljövőben a legtöbb év lesz) a termés tönkremegy. Az Alföldön egyébként már most is permanens aszály van, gyakorlatilag az összes év összes nyári napján vízhiány uralkodik, a következmények pedig szemmel láthatóak: a kiskunsági kaktuszok után egyre kevésbé kell kutakodni, ez a terület immár hivatalosan is félsivatagnak minősül.
Azt mondhatjuk, sok helyütt lényegében fölöslegessé vált mezőgazdasági termelést folytatni, legalábbis a jelenlegi haszonnövényekkel és módszerekkel. Ez persze önmagában még nem nevezhető tragédiának: egyrészt így fennáll a lehetősége, hogy a szóban forgó földeket lassacskán parlagon hagyjuk, vagyis (hacsak nem telepítünk a helyükre napelemparkot vagy a környezetbarát autók alkatrészeinek gyártásához szükséges komplexumot) megkezdődhet a természet önregeneráló munkája; másrészt pedig lehetőségünk van gabonát importálni. Ukrajnában például elkéstek az erdőirtással és a kapcsolódó tevékenységekkel, ezért ott még most is kiváló minőségű termést arathatnak – sajnos azonban e sorok írásakor, 2025-ben az aratás az ismert okokból nehézségekbe ütközik. Ha pedig az egyik évben nemcsak Magyarországon és Dél-Európában, de a termőterületek nagyobbik részén katasztrofális aszály következik be, hirtelen elapadnak az importforrások, és akkor a hipermarketek polcai előtt állva is komoly problémákkal szembesülünk.
Ebben az esetben persze más, változatos problémáink is lesznek, amelyek közül jónéhány már szolgáltatott némi előzetest az elmúlt években. Európával ellentétben Afrika legnagyobb részén a közeli jövőben is kitart majd a népességrobbanás, ha pedig a mainál is nagyobb területeken lehetetlenül el az élet, akkor a kontinensünk felé irányuló migráció nem tízezreket, hanem tízmilliókat fog megmozgatni, akiket aligha lehet majd némi kerítéssel meg jogászkodással visszatartani. Hasonló intenzitással tarolhat le bennünket egy, a COVID-nál sokkalta veszélyesebb vírus. És persze itt van még a lehetséges háborúk ügye, vagy azon politikai berendezkedések terjedése, amelyek nem alkalmasak semmilyen válság megoldására, de nagyon is alkalmasak bármilyen válság elmélyítésére. Anélkül, hogy a témát mélyebben érinteném, azért felhívom a figyelmet jelenünk civilizációs katasztrófájának legjellegzetesebb politikai-közéleti összetevőjére, nevezetesen a tények és az igazság szélsőséges értékvesztésére. Az ’igazságot’ mint erkölcsi (de annál persze jóval átfogóbb) fundamentumot soha korábban nem kérdőjeleztük meg. Igen, a politikusok mindig is hazudtak; igen, az igazság elkerülésére ezelőtt is teljes állami infrastruktúrák épültek ki – ám ettől még a közéleti szereplőknek a magánemberhez hasonlóan igazat ’kellett’ mondaniuk. Saját álláspontjukat különböző érvekkel, adatokkal, bizonyítékokkal igazolták, ha pedig lebuktak hazugságaikkal, a következményekkel (legalábbis a társadalmi felzúdulás formájában) számolniuk kellett. Ma már azonban nem várjuk el egy nyilvánosság előtt tett állítás igazolását. Többé nincs szükség rá, hogy bárki az igazsággal bajlódjon: immár teljes nyíltsággal lehet (és érdemes) hazudni, mert ez nem csupán nem csökkenti egy politikai szereplő támogatottságát, de egyenesen sikerének zálogát jelentheti. Tulajdonképpen nem is a hazugság a lényeg – pontosabb, ha azt mondjuk, az egyéni vélemény abszolutizmusa és a tényektől való teljes függetlensége dominálja a közéletet és közbeszédet. Trump hatalomgyakorlása persze kiváló szimbóluma e tendenciáknak, és nyilvánvaló, hogy ő egymaga sokat tett elmélyítésükért (ha kedvünk tartja, ezt a teljesen tudatos politikai stratégiát nevezhetjük a trumpizmus ősbűnének), de afelől sem lehet kétségünk, hogy nélküle szintúgy bekövetkeztek volna. Előzményei korábbra nyúlnak vissza, ráadásul sokkal összetettebbek; következményeit azonban (például a politikai populizmustól különösen sújtott társadalmak extrém mértékű polarizálódásában) már most is világosan érzékelhetjük. Csakhogy itt még nincs vége: az igazság fundamentumának elveszítése először is ellehetetleníti (mert értelmetlenné teszi) az emberi kommunikációt, ezen keresztül pedig maga a ’társas együttélés’, tehát a társadalmi rendszereink válnak működésképtelenné.
Mindez persze, mondhatnánk, egyelőre nem több spekulációnál. És e helyütt szeretnék is az ökológia terepén maradni – ne legyenek illúzióink, a gondok itt is ugyanolyan sokrétűek és súlyosak lesznek. Természetes élőhelyeink gyors átalakulása nem csak az Alföldet érinti. Az elmúlt nyarakra jellemző (és minden előrejelzés szerint általánossá váló) hőhullámokat, továbbá az egész éves csapadékszegénységet semmilyen őshonos ökoszisztéma nem tudja hosszabb távon tolerálni, tehát minden élőhelyünk radikális átalakulásban van – elég azt a tényt említenünk, hogy erdeink 25%-át (!) már jelenleg is akácos alkotja. Az akác jellegzetes özönnövény, amit eredetileg a kiszáradó homoktalajok megfogása végett telepítettek Magyarországra, és szárazságtűrése, igénytelensége révén nagyon gyors ütemben terjed szerte az országban. Az ültetett fenyők tömegének kiszáradását, elpusztulását a budapesti kertvárosok lakói is közvetlenül tapasztalhatják, de ugyanez a jelenség országszerte érvényes, extrém mértékben a szélsőséges aszálynak és hőhullámoknak különösen kitett alföldi fenyveseknél, amelyeket akkor (alig néhány évtizede) ültettek, amikor a jelenlegi klímaviszonyok még elképzelhetetlennek tűntek. Őshonos bükköseink (a magyar szem számára ’az erdő’ szinonimái), talán a nyugati határszélt és esetleg a Zemplént leszámítva hasonló jövőre számíthatnak – a jelenlegi tendenciák mellett egy ELTE-kutatás szerint néhány évtizeden belül az ország 40%-a sztyeppének minősül majd.
Ennél is közvetlenebb felismerésként hatott számomra, amikor egyik évről a másikra lényegében eltűntek a balkonon termesztett növényeim kártevői. Még ha ennek örültem is volna, a rovarok tömegében és változatosságában bekövetkező látványos csökkenésben akkor is felismerném a katasztrófa csalhatatlan jelét. Mások számára a gyerekkori havazások és a jelen teljesen hómentes telei közti kontraszt jelent hasonló megrázkódtatást – a velem egykorúak azonban arra is emlékezhetnek, hogy húsz éve a nyári tévéhíradók általános eleme volt a belvízkárokról adott napijelentés. Ma szinte sehol és az év egyetlen szakaszában sem jelenik meg belvíz a földeken, a belvízelvezető csatornák azonban, ahogy láthattuk, továbbra is ott vannak, hogy a maradék vizet is elvezessék a tájból. Tehát bár a nagyléptékű természeti folyamatok kapcsán általában úgy gondolkodunk, ezek túl lassan zajlanak ahhoz, hogy észrevegyük, a jelenlegi klímaváltozás számos tényezője esetében a helyzet éppen ellentétes: gyorsabban történnek, mintsem felfognánk. A rövidke online hír pedig, miszerint Szegeden (ahol nyaranta jellemzően 3-4 fokkal van melegebb, mint például Budapesten) „már senki nem tud klímaberendezés nélkül élni”, jól példáz egy különösen jellegzetes tendenciát – azt, hogy a rapid ökológiai összeomlást technikai eszközök kínálta részmegoldásokkal igyekszünk ’kezelni’.
Napjainkban ugyanis két, egymással sajátos módon összefüggő globális tendenciát azonosíthatunk. Először is az idáig tárgyalt ökológiai katasztrófát (civilizáció és természet egyensúlyának végzetes és végleges felbomlását, ami praktikusan a jelenlegi fogalmak szerinti emberi civilizáció végét fogja okozni), másodszor pedig az emberi funkciók, szerepek, tevékenységek növekvő mértékű kiszervezését technológiai alanyok, eszközök, platformok, működések részére. A két tendenciát gyakran szokás egymással szembeállítani – nevezetesen utóbbitól várni, hogy előbbire megoldást kínáljon. E naiv elképzelés azonban több okból is téves.
Lássuk például napjaink mesterséges intelligencia-hisztériáját. Gyakran kérdezik tőlem, mit szólok az MI-technológia aktuálisan legújabb zseniális alkalmazásához. Válaszom: egyáltalán nem érdekel. Ilyenkor mindig előre számítok beszélgetőpartnerem gúnyos fejrázására: „de hát a te életedet is alapvetően fogja befolyásolni!” Mire én kettő dolgot felelek. Egyrészt ahhoz, hogy az én életemet (és különösen az emberiségét) alapvetően befolyásolja, az MI-technológia elkésett. Bármilyen jelentőségre tesz is szert a következő években, civilizációnk történetében puszta lábjegyzet lesz. Másrészt visszakérdezek: vajon a molekuláris biológia ugyanilyen mértékben érdekel téged? Nem? Hát persze, hogy nem!
A molekuláris biológia tudományterületén zajló kutatások évtizedes, évszázados múltra tekinthetnek vissza, az általuk tanulmányozott jelenségek pedig sokkal alapvetőbb módon és mértékben befolyásolják mindannyiunk életét, mint az MI valaha is fogja. Vajon mi az oka, hogy mégis oly kevés emberben keltenek őszinte érdeklődést? Ez az ok valójában rendkívül egyszerű, ugyanakkor rendkívüli következményekkel jár: annyira technologizált társadalomban élünk ugyanis, hogy bármit, amit nem technológiai alapállásból fogalmaznak meg, valójában nem is tekintünk érvényesnek; különösen, ami az úgynevezett haladás vagy fejlődés eszméjét illeti. Erre a legjobb példa, hogy az életmódunkat alapjaiban veszélyeztető ökológiai válságot is a technológia ’csodáival’ tervezzük megoldani. Ha valaki felveti, hogy az emberek képesek a változásra, hogy az állam, a nagyvállalatok, a globális ipar és kereskedelem szereplőinek hozzáállása esetleg pozitív irányba fordulhat, az illetőt kinevetjük és naiv romantikusnak bélyegezzük. Ha azonban arról van szó, hogy egy meg nem nevezett tudós vagy kutatócsoport (netán egy algoritmus) majd előáll valamilyen univerzális eljárással a globális felmelegedés visszafordítására, esetleg megteremtjük a technológiai feltételeket az emberiség Marsra költöztetéséhez, ezt nemcsak reálisnak gondoljuk, de egyenesen bízunk benne – ebbe fektetjük minden reményünket. Józan ésszel persze belátható, hogy semmi ilyesmi nem fog történni, sőt, az elképzelés az előzőnél is nagyobb naivitásról árulkodik, és leginkább egy 60-as évekbeli, B kategóriás sci-fi forgatókönyvébe illene.
Érvelhetünk úgy, hogy a molekuláris biológiai kutatások összes dimenziója ugyancsak magasan technologizált környezetben, technológiai nyelven zajlik, ráadásul világos, hogy az MI-technológiák itt is megtalálják alkalmazási területeiket és lehetőségeiket. Akkor e lenyűgözően összetett kutatások esetenként valóban forradalmi eredményei miért nem versenyezhetnek hírérték tekintetében az „MI-forradalommal”? Ennek oka minden eddiginél egyszerűbb és emberibb: azért, mert a molekuláris biológia terepén nem olyan könnyű cirkuszi látványosságokkal szórakoztatni a lakosságot. Egyetlen szakmán kívülitől sem várható el, hogy megértse ennek a tudományágnak bármely részterületét, folyamatát, eszközét vagy protokollját, mivel azok túlságosan absztraktak – elég, ha a középiskolai biológiatankönyvünkre gondolunk, amely alapjaiban sem kifejtett képleteivel, a szemléletesség nyomait sem tartalmazó módszertanával teljesen szürreális elvárásokat támasztott velünk szemben. Azt azonban mindenki felfogja, ha egy szoftverrel ki lehet cserélni két arcot egy videóban. Erre mindenki ráugrik; mint szúnyogok vagy molylepkék a lámpa körül, úgy nyüzsögnek minden új, korábban ismeretlen látványossággal kecsegtető MI-technológiai vívmány fénykörében. Elvégre ezek bárkit le tudnak nyűgözni, akár a légiparádék vagy az ünnepi tűzijáték – mert nagyon primitív módon, és nagyon attraktívan bemutathatók. Miközben gondolkodás nélkül vesszük át és alkalmazzuk mi is a készen kapott fogalmakat, virtuális eszközöket, protokollokat, egyáltalán nem foglalkoztat minket, mi is áll ezek mögött, a felszínen túl. Még olyan alapvető kérdéseket sem teszünk fel magunknak, hogy egyáltalán mi is az a mesterséges intelligencia?
A technopozitív hozzáállás naivitásának másik oka pedig abban rejlik, amit már említettem: nevezetesen, hogy mind több (az iparosodás történetének bármely szakaszához képest összehasonlíthatatlanul sok) emberi működést csatornázunk át emberen kívüli, technológiai alanyok részére. E tendencia ugyanakkor minden jel szerint nem jár együtt az emberi tevékenységek gazdagodásával, minőségi javulásával, diverzifikációjával. Egyszerűbben fogalmazva: a megtakarított időt, energiát, az így elnyert többletlehetőségeket a legtöbben képtelenek a minőségi élet javára kamatoztatni – az üresség, a tartalom nélküliség lassan általános ’életérzéssé’ válik a technológiailag fejlett társadalmakban. Így végül mindkét, imént tárgyalt globális tendencia egyazon irányba mutat: a civilizáció és az ’emberi létezés’ felszámolása felé.
Korunkban tehát egy szélsőségesen technologizált társadalom néz szembe egy, a természeti környezetünkben (tehát a valóságos életterünkben) bekövetkező válsággal. Az eredmény: mindenki látja és tudja, hogy soha nem tapasztalt civilizációs katasztrófa közeledik, de szinte senki sem tesz semmit, sőt, a többséget nem is igazán érdekli a dolog – elvégre sokkal izgalmasabb (és persze megnyugtatóbb) híreket olvashat reggelente a kedvenc portálján, ha ugyan bármi is hírértékkel bír számára egyáltalán. Azonban azt is tudnunk kell, hogy feltételezhetően a mai fiatalok az utolsó olyan nemzedék, amely még olyan környezetben nőhet fel, amit a jelenlegi civilizációs sztenderdek szerint ’jó életnek’ nevezhetünk. Akik ma születnek, azoknak (illetve egyelőre a szüleiknek) azzal kell számolniuk, hogy ugyanerre már lényegesen kisebb esélyük lesz.
Mi tehát még tehetünk valamit. Az én meggyőződésem szerint pedig nem csupán tehetünk valamit, de tennünk is kell, mégpedig a lehető legtöbbet, amit egyénként lehetséges. Ember mivoltunk éppen erre kötelez és egyúttal ösztönöz bennünket – elvégre nekünk hatalmunkban áll felismerésekre jutni, és ezek hatására megváltoztatni a viselkedésünket, tehát végső soron ’felemelni saját életünket’. És nem vagyunk egyedül. Ha ugyanis van valami, amit én magam nem tudok, amiben ugyanakkor személyesen hiszek, az a fiatalság ereje – azé a fiatalságé, amely minden kedvezőtlen tendencia ellenére talán mégis képes lehet felnőni 60-as évekbeli elődeik teljesítményéhez.
De mit tegyünk? Ahogy hangsúlyozni szoktam, én magam soha nem mondom senkinek, és nem is várom el senkitől, hogy hallgasson rám. A szabad döntéshozatal joga számomra az egyik legfontosabb emberi jog, és a befolyástól mentes döntéshozatal képessége a leginkább becsülendő emberi képesség – én pedig, ha egyáltalán hirdetek bármit, az az önálló gondolkodás és az önálló cselekvés értéke. Ám barátaim időről időre megkérdezik a véleményemet – amin őszintén csodálkozom, elvégre manapság senki semmilyen tanácsra nem hallgat, hacsak a tanácsot adó illető nem nevezi önmagát coach-nak. Mivel azonban azt az elvet követem, hogy ha nem kérdeznek, nem kell mindenáron a véleményemet hangoztatnom, ha azonban megkérdeznek, egyenesen köteles vagyok rá, mindig válaszolok. Válaszom pedig roppantul egyszerű: amit tennünk kell, nem más, mint felhagynunk a passzivitással.
Felhagyni a passzivitással nem egyenlő azzal, hogy aktivistává váljunk. Nem sok értelme lenne elvárni, hogy mindenki aktívan harcoljon a klímaváltozás ellen – noha a legtöbbekkel ellentétben én nagyra becsülöm például Greta Thunberget, amiért egy (fiatal, így várhatóan hosszú) életet áldozott erre a munkára. Azonban nem fog sikerülni neki; az úgynevezett fenntartható fejlődés a mai civilizációs keretek és normák között nem valósítható meg. Amit tehetünk, az az, hogy saját életünket a lehető legnagyobb mértékig kihasználjuk – olyasmit alkotni, amire mi büszkék lehetünk, ami saját magunkat alapvetően megváltoztat. Az előttünk álló jövőben egyre kevesebb relevanciája lesz annak, a tetteink milyen hatással vannak ’a világra’; és ha tehetek egy személyes megjegyzést, engem húsz éves korom óta semmiben nem befolyásol, hogy az alkotásaim milyen reakciót váltanak ki másokból, vagy kiváltanak-e bármit egyáltalán. Egyvalami motivál, mégpedig, hogy elmondhassam: mindent megtettem, hogy én és az életem különleges, utánozhatatlan és nagyszerű legyen. Erre ma még nagyon sokunknak megvan a lehetőségünk, ugyanakkor tennünk is kell érte. És nem egyszerűen tennünk kell érte; egyenesen mindent meg kell tennünk.
2025.09.