Néhány hónappal ezelőtt olvastam egy interjút egy tudóssal (a tudományterületére már nem emlékszem, talán közgazdász volt, de lehet, hogy irodalmár), aki azt mondta, mára Kína lett a világ vezető gazdasági hatalma, politikai és katonai értelemben viszont még mindig az USA az első. A riporter rákérdezett: és mi lesz Európával? Erre a tudós úgy felelt, Európa gazdasági, politikai és katonai perifériává vált, ebben a helyzetben pedig egyetlen dolgot tehet, ő lesz a világ múzeuma. Ekkor felcsillant a szemem, mert bár nem foglalkozom politikával, és nem vagyok hajlandó részt venni benne, még választópolgárként sem (sőt, talán elsősorban választópolgárként nem – legalábbis abban a 21. századi politikában nem, amely kizárólag a hatalom megszerzésének és megtartásának tudományává silányult, és amely világpolitikában 25 év alatt összesen egy, nagy formátumúnak nevezhető ember került hatalomra), foglalkozom viszont a művészettel; és rögtön éreztem, hogy ez egy nagyon fontos kijelentés. A tudós azonban nem fejtette ki részletesen a teóriáját, tehát helyesnek éreztem átgondolni, mit értsünk alatta.
Nem újdonság, napjában százszor olvassuk, hogy Európa elveszítette versenyképességét, lemaradtunk a versenyben a vezető hatalmakhoz képest. Azt már nem szokták hozzátenni, hogy ha ma valaki a versenyképességre törekszik, az egyenértékű azzal, hogy a saját életére tör; versenyképesnek lenni nem más, mint öngyilkosnak lenni. Ugyanis épp a verseny és a verseny inflációja, vagyis a kapitalizmus kezdeteitől fogva tartó egyre gyorsuló gyorsulása juttatta az emberi civilizációt a megsemmisülés küszöbére. Engem viszont most épp az érdekel, Európának mire kell törekednie, ha élni szeretnénk – ha ráadásul ’jó életet’ akarunk élni. Hogyan lehet Európa az utolsó olyan terület a világon, ahol ez lehetséges?
Mik a jó élet ’infrastrukturális feltételei’? Vagyis mi az, amire mindannyiunknak egyénként ugyanúgy, mint közösségként elemi, megkérdőjelezhetetlen szükségünk van? Nulladik feltételként Európának ki kell mondania, hogy befejezi a versenyt, nem akar többé versenyképes lenni.
Ezután először a természettel való kapcsolatot kell helyreállítani, ugyanis a jelenlegi világunk polikrízise (sokszoros és sokrétegű, általános válsága) mindenekelőtt egy ökológiai krízis, abban az értelemben, hogy utóbbi a ’mélyben meghúzódva’ minden másra hatással van: a küszöbön álló ökológiai katasztrófához mérten minden más válságfolyamat relatív. Az ökológiai egyensúly helyreállítása nélkül tehát elképzelhetetlen az általános krízis megszüntetése. Európában pedig történnek pozitív folyamatok: egy jóváhagyott direktíva szerint például 2030-ra az összes EU-tagnak korábbi vizes élőhelyei 30%-át rekonstruálnia kell. Nehéz meghatározni, ez pontosan mit jelent; amit sokkal könnyebb, az az, hogy nem fog megvalósulni, és különösen nem fog megvalósulni Magyarországon (elvégre épp Magyarország blokkolta a végsőkig a direktíva jóváhagyását). De mégis jó irány.
Másodszor a gazdaság. Minden statisztika azt mutatja, hogy a világ tizenöt leggazdagabb országából tizenkettő (de lehet, hogy csak tizenegy) európai. Elképesztően gazdagok vagyunk, csak épp ezzel önmagában nem megyünk semmire. Az óriási tömegű felhalmozott vagyon olyan módon történő felhasználása szükséges, ami nem önmaga növelését tekinti a siker mércéjének – mert a versenyképesség (általánosabban pedig a kapitalizmus) ideálja pontosan erről szól. „A kapitalizmust egy célirányos, rendszerszintű nyomás jelenléte jellemzi – a tőkefelhalmozásé,” írja Nancy Fraser. „Minden, amit a tulajdonosok tőkésekként tesznek, a tőkefelhalmozást célozza. Az önnön igényeik kielégítésére tett erőfeszítéseik közvetettek, valami más szolgálatában állnak, ami elsőbbséget élvez.” Ehelyett a felhalmozott javaknak először is újfajta, hatékonyabb elosztása szükséges; másrészt pedig a vagyon felhasználása szükséges, egyszerűbben fogalmazva a pénzt el kell költeni – mégpedig a jobb élet elősegítése végett kell elkölteni. E program nyilván nem az én találmányom, már évszázadokkal ezelőtt meghirdették, és nevet is találtak neki: úgy nevezték, hogy szocializmus. Persze a szocializmus elméletét soha és sehol nem sikerült átültetni a gyakorlatba, különösen ott nem, ahol megpróbálták, de talán épp ideje lenne elkezdeni.
Harmadszor az oktatás. Az előadás elején hivatkozott tudós is hangsúlyozta, hogy a világon Európában a legfejlettebb az oktatás átlagos színvonala. Lehet, hogy az USA több élvonalbeli egyetemmel rendelkezik, csakhogy az USÁ-ban privilégiumnak számít a felsőoktatásban való részvétel, nálunk pedig nem. Ha valaki megkérdezné, mégis mire használjuk fel a felhalmozott erőforrásainkat, hát, az oktatásra érdemes. Célul kell kitűznünk, hogy nálunk szülessenek és tudjanak érvényesülni a tudósok, a világról elfogulatlanul és eredeti módon gondolkodni képes emberek; továbbá állítsuk helyre a tudomány megbecsültségét. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tudományos világnézetet abszolutizálnunk kell, hogy egyedül a tudományos világnézet lehet helyes. Inkább azt, hogy az oktatásnak (de legalábbis a közoktatásnak) a köz, vagyis a többség érdekeit kell szolgálnia; nem pedig ideológiai kisebbségek csataterévé válnia, ami a világ számos pontján bekövetkezett.
Negyedszer a politika. Sajnos még egyszer vissza kell kanyarodnom a politikához, de szerencsére tágabb, történeti kontextusban. Azt, amit én a lehető legszélesebben értelmezett európai civilizáció történelmi csúcskorszakának tartok, két, valóban nagyszabásúnak nevezhető politikai folyamat keretezte, az EU (leánykori nevén EGK) létrejötte (egy addig világszerte példátlan, ám specifikusan európai integrációs lépés), valamint a szovjet blokk felbomlása. Utóbbi egy másik integrációs folyamat kezdete volt, ami sajnos félbemaradt, nem bizonyult minden szempontból sikeresnek vagy tartósnak. Egy, a mára vonatkozó nyilvánvaló és egyértelmű tanulsággal azonban szolgál e két történelmi jelentőségű folyamat: az európai egységnek nincs alternatívája. Minden olyan erő, ami az európai egység ellen hat, Európa pusztulását segíti elő, minden kohéziós törekvés pedig az európai civilizáció fennmaradását támogatja.
És mi más maradna a végére, mint a művészet? Talán ismerjük az anekdotát Churchillről, a kultúráról és a háborús költségvetésről. Akár így esett meg a valóságban, akár nem, a történet mindenesetre megerősít bennünket abban, hogy csakugyan Európának kell lennie a kultúra, a művészet fellegvárának, a „világ múzeumának”. És mielőtt félreértenénk, ez nem azt jelenti, hogy ténylegesen épüljön minden közepes méretű városban kortársművészeti múzeum. Már elmondtam máshol, mit értek művészet alatt, és semmiképp sem azt, amit a múzeumokban láthatunk. Most tehát mindenki értse úgy a művészetet, ahogy szeretné – a lényeg, hogy legyen Európa az a hely, ahol mindenki szabadon gondolkodhat és beszélhet, bármilyen ideológiai köteléktől, kényszertől mentesen; továbbá ahol szabadon cselekedhet, úgy értve, hogy kibontakoztathatja a benne rejlő minden egyéni lehetőséget, és értékes emberré válhat. De akaratlanul is kimondtam: pontosan ezt jelenti a művészet. Minden erőnket, energiánkat, képességünket önmagunk építésére fordítani. Tehát az én értelmezésemben ezt jelenti, és ezért nagyon kívánatos, hogy Európa valóban a világ múzeumává váljon, hiszen ez azt jelentené, hogy itt még jó életet lehet élni.
Na de sikerül? Nem, nem fog sikerülni. Aki ma képes és hajlandó nyitott szemmel és füllel járni, mostanra már felfogta, hogy az, amit a mai értelemben emberi civilizációnak nevezünk, néhány évtizeden belül össze fog omlani. Ugyanis, mint mondtam, egy polikrízisben élünk, amely legmélyebb gyökereit tekintve egy ökológiai (ember és természet közötti) krízis, az ökológiai vonatkozások minden mást áthatnak. Amikor pedig ehhez képest igencsak relatív tényezők, például egy teljesen fölöslegesen elindított háború megoldása emészti fel a gazdasági erőforrásainkat, a társadalmi diskurzust, a politikai cselekvést, akkor ezekből nem jut az ökológiai problémák megoldására, amelyek sokkal mélyebbek es átfogóbbak. Mechanikájában ehhez hasonló, amikor a három napig tartó magyarországi árvízről percről percre közvetítésben, drámai képek és szalagcímek révén értesülünk; utána pedig három hónapig egy csepp eső sem esik Magyarországon, és senki sem beszél a permanens aszályról, ami sokkal mélyebb és átfogóbb katasztrófához vezet.
Csakhogy a mi személyes felelősségünk nem terjed ki ’a világra’, épp úgy, ahogyan a világ sem felelős értünk. Mi személyesen egyedül saját magunkért vagyunk felelősek, és azért, amit mi teremtettünk, ami a mi szándékaink következményeként jött a világra. Saját magunkért és az alkotásainkért viszont minden felelősséget vállalnunk kell. Tehát nem csupán lehetőségünk, de kötelességünk, hogy a lehető legjobb életet éljük. És ha olyan kérdésekkel foglalkozunk, amilyeneket az imént felvetettem, az azért van, mert olyan környezetet szeretnénk teremteni magunknak, ahol a tökéletes életünk megvalósulhat.
2025.06.