2026 nyarán a magyar emberek hirtelen észrevették, hogy egy ökológiai válság közepén ülnek, ami a figyelmeztetések alapján évtizedek óta mindig valamikor a nem igazán meghatározható jövőben volt esedékes. A valóság viszont az, hogy az ökológiai rendszerünk összeomlása (az egyszerűség kedvéért tekintsük most csak a Kárpát-medence sajátos ökoszisztémáját) nem csupán kézzelfogható közelségbe került, hanem már bekövetkezett. Abban az értelemben, hogy a folyamat most már nem visszafordítható. Bármilyen beavatkozásra kerülne sor akár a mai napon, ezek már érdemben nem képesek változtatni a helyzeten.
A valóban átfogó jelentőségű beavatkozások azonban nem is fognak megtörténni, egyrészt azért, mert nincs hozzá kellő politikai akarat, másrészt pedig eltűnt a tér, ahol kibontakozhatnának. A „vízvisszatartás” például, amit az elmúlt években csak szórványos munkacsoportok, civil kezdeményezések tűztek zászlajukra, most hangzatos szlogenné vált a politikai erőtérben. Mire azonban ez megtörtént, kiderült, hogy egyrészt nincs mit visszatartanunk, másrészt pedig nincsen hol. A szélsőséges csapadékhiány mint trend valóban az elmúlt néhány év terméke, nem igazán lehetett számítani rá, hogy ilyen hamar és drasztikus mértékben bekövetkezik (ami egyúttal jól mutatja, hogy a nagyléptékű természeti folyamatokkal kapcsolatos általános vélekedéssel ellentétben a mostani összeomlás túl gyorsan zajlik ahhoz, hogy nyomon kövessük, vagy felfogjuk egyáltalán). Természetesen azt sem tudjuk pontosan megjósolni, hogy esetleg a következő időszakban nem lehet-e egy-egy csapadékosabb szezon, amikor elegendő víz áll majd rendelkezésre. Ám még ha így is történik, nem lesz hol megtartanunk a vizet, ami viszont már évszázados múlttal rendelkező probléma, és az árterületek felszámolására, a táj mesterséges kiszárítására vezethető vissza – amit fizikai lehetetlenség kellő idő alatt ’visszacsinálni’.
Előbbi beavatkozások minden esetben a mezőgazdaság vélt vagy valós előnyeit szolgálták. Az elmúlt néhány évben azonban világossá vált, hogy az ország termőterületeinek legnagyobb részén már most is alkalmatlanok a körülmények a jelenlegi módszerekkel, a jelenleg ültetett növények termesztésére. Ezeken a területeken lényegében fölösleges bármit elvetni – a váltáshoz pedig ismételten sem anyagi tőke, sem szakértelem, sem politikai szándék, sem elegendő idő nem áll rendelkezésre.
A felsoroltak arra is rámutatnak, amire az emberek nagy része továbbra is képtelen, hogy tehát az egyes jelenségeket rendszerbe szervezetten fogják fel. Ha nincs elég víz, az nemcsak annyit jelent, hogy nem tudok autót mosni és néha áramszünet lesz. Nem lesz élelemtermelés sem, továbbá eltűnik az a természetesnek mondható növénytakaró, amely alapvetően hozzájárul a felhasználható víz keletkezéséhez és megtartásához, tehát a válságfolyamat öngerjesztő jelleggel tovább erősödik majd. Az ország ‘természetes’ növénytakarója csak ebben az évben akkora károkat szenvedett, hogy normális körülmények között is csak évtizedek alatt regenerálódna – a normális körülmények viszont most már éppenséggel azok, amelyek az összeomlást okozták.
Mégsem mondhatjuk azonban, hogy nincs mit tenni. Ellenkezőleg: rengeteg dolgot lehet és kell tennünk, és az a helyzet, hogy majdnem minden embernek lehetősége van a saját mikrokörnyezetében pozitív hatásokat előidézni – ismét csak az említett civil kezdeményezésekre hivatkozhatunk, amelyek számos esetben tették lehetővé egy-egy ’oázis’ megtartását vagy helyreállítását. Mivel a nagyléptékű és átfogó jellegű beavatkozások nem fognak megtörténni, és még ha meg is történnek, nem hoznak átfogó érvényű megoldást, épp ez a lépték az, amelyben reálisan gondolkodhatunk.
2026.08.