A művészetet nem találjuk meg tárgyakban, nem találjuk meg ideológiákban, könyvekben vagy múzeumokban. Eddig a tanulságig, legalábbis látszólag, minden teoretikus és esztéta eljutott legkésőbb a 20. század közepére, nem is beszélve magukról a művészekről. Ettől a ponttól azonban az út szétágazik. A művészet egyenlő saját definíciójával (vagyis mindennel, amit művészetnek hívunk)? Valamilyen szintű közmegegyezéssel (vagyis amit arra hivatott intézményekben összegyűjtünk és kiállítunk)? Használati értékével (vagyis amit a különféle társadalmi relációkban és folyamatokban művészetként használunk fel)?
E megoldási kísérletekben közös, hogy objektív nézőpontból közelítenek, vagyis a művészetet tárgyszerűségében akarják megragadni; ami azért érdekes, mert a művészetet régóta nem tárgyakkal azonosítjuk, amint azt a teoretikusok, esztéták és alkotók ugyancsak régóta betéve tudják. Én ezért a szubjektum felől vizsgálom a kérdést – vagyis a művészetre alapvetően egyéni ügyként tekintek. Az én számomra a művészet végső soron egy viselkedésmódban található meg, egyszerűen szólva abban a hozzáállásban, amellyel egy ember az életét éli.
A művészi tevékenység az egyén legmagasabb rendű aktivitása, amelyben minden kreatív energiája összpontosul és kifejezésre jut. A művészet tárgyai pedig mindazon tettek és eredmények, amiket csakis az adott egyén kreatív energiái képesek elérni és létrehozni – ami az alkotó ember életét értelmessé teszi, egy nem hiába leélt életté.
2024.07.